NYÍLT LEVÉL A BÁTYÁMHOZ, AKI NEM ENGEDTE MEG NEKEM, HOGY SZERESSEM

Annyi minden történt velem, és olyan közel voltam a végső kétségbeeséshez. De te ebből sosem tudnál meg semmit. Te csak azt láttad meg belőlem, amit akartál…több, mint 10 évet küzdöttem érte, hogy láss, hogy végre igazán vegyél észre engem! Szánj végre pár percet rám az idődből, és hogy mindegy, hogy mit, csak végre szólj hozzám! Annyira szerettelek… !

Olyan nagyon szerettem volna része lenni az életednek, bárhogy és bármiképpen, nem kértem volna sokat, csakhogy hívj fel pár havonta egyszer, hogy mesélj magadról! Bárcsak tudnád hány éjszaka sírva aludtam el, azon gondolkodva, mit tehettem volna másképp minek kellett volna lennem, hogy magadhoz engedj engem. Ha tudnád, hogy fájt, amikor a feleségeddel együtt nekem estetek és igyekeztetek lelkileg tönkretenni, csak azért mert az a nő nem jött ki a saját testvérével! Eszembe jut a nyaralás, amikor a vízparton a feleséged megütött engem a gyermeketek baseball sapkájával. Olyan rémült voltam…nem ismertelek fel annak az embernek az alakjában, akivé az a nő faragott téged. Akkor sírtam először és remélem utoljára közönség előtt a vonaton.

Aztán elkezdtétek eltiltani tőlünk a gyerekeket, hogy se én, se édesanyám ne férhessünk hozzájuk. Azt hittem megszakad a szívem! A kislányod volt az első fénycsepp a sötét űrben, ami a kapcsolatunkat jellemezte, az, hogy megtiltottad neki hogy szeressen engem a legmélyebb árulás volt, amit ember elkövethet. Ha tudnád milyen mélyen rettegtem, hogy egy nap a kislányod hallgat rátok, és megszűnik minket szeretni. Majd jött az állandó huzavona: engeditek a kislányotokat és kisfiatokat hozzánk, hogy velünk tölthessenek egy kis időt, vagy nem. Nem tudod milyen az imádott gyermekektől hallani, hogy ti bugyuta üresfejű elkényeztetett libának tartatok engem, nem érzed át a kézzsibbasztó rettegést, hogy a gyerekek már nem fognak ezután szeretni...és nem tudod elképzelni milyen a torokszorító megkönnyebbülés amikor átölelnek, és azt mondják: MI MÉG MINDIG SZERETÜNK.

Nem tudod milyen úgy szeretni egy imádnivaló kis emberi lényt, hogy közben rettegsz, mikor veszíted el..mikor mérgezik meg ellened.

Olyan nagyon próbáltam a kedvetekre tenni…nem gondot okozni, csendben maradni, elvonulni a gyerekekkel, hogy ne legyek túl sok nektek, ne kössetek belém! Édesanyám is olyan sokszor próbált veletek beszélni, hogy béküljetek meg, hogy ne kapaszkodjatok bele meg nem alapozott haragba és féltékenységbe, férjünk meg egymással!

De ti nem hagytátok abba…sokszor nem is tudtam, hogy bajotok van velem, csak mikor édesanyám hallgatásából rájöttem: megint felhívtátok őt csak azért, hogy mindkettőnket sértésekkel záporozzatok el. Ha csak egyszer be tudnál sétálni a szívembe, hogy lásd: szívem még mindig gyászolja rákban elhunyt édesapánk, és nagypapát, akinek hirtelen távozását a mai napig nem tudom elfogadni, és mindenek felett… a te hiányod…akkor talán megértenél.

Öregszem, pár év múlva családot kell alapítanom, és tudom: te nem leszel ott mellettem, úgy ahogy én ott voltam nektek. Nem fogod pelenkázni a gyermekem, füröszteni, megölelni, mesét mesélni neki, megfésülni a csigákba csavarodó kis hajtincseit, és megígérni neki szótlanul, hogy te mindig ott leszel mellette ha szüksége lesz rád. Nem fogod ezt megtenni érte, se értem, és elhaladsz vakon amellett a kincs mellett amit egymásnak nyújthattatok volna. Mert számomra a gyermekeid azok.Mindig azok voltak, és mindig azok lesznek.

...folytatása következik.