NYÍLT LEVÉL A BÁTYÁMHOZ, AKI NEM ENGEDTE MEG NEKEM, HOGY SZERESSEM

Annyi minden történt velem, és olyan közel voltam a végső kétségbeeséshez. De te ebből sosem tudnál meg semmit. Te csak azt láttad meg belőlem, amit akartál…több, mint 10 évet küzdöttem érte, hogy láss, hogy végre igazán vegyél észre engem! Szánj végre pár percet rám az idődből, és hogy mindegy, hogy mit, csak végre szólj hozzám! Annyira szerettelek… !

Olyan nagyon szerettem volna része lenni az életednek, bárhogy és bármiképpen, nem kértem volna sokat, csakhogy hívj fel pár havonta egyszer, hogy mesélj magadról! Bárcsak tudnád hány éjszaka sírva aludtam el, azon gondolkodva, mit tehettem volna másképp minek kellett volna lennem, hogy magadhoz engedj engem. Ha tudnád, hogy fájt, amikor a feleségeddel együtt nekem estetek és igyekeztetek lelkileg tönkretenni, csak azért mert az a nő nem jött ki a saját testvérével! Eszembe jut a nyaralás, amikor a vízparton a feleséged megütött engem a gyermeketek baseball sapkájával. Olyan rémült voltam…nem ismertelek fel annak az embernek az alakjában, akivé az a nő faragott téged. Akkor sírtam először és remélem utoljára közönség előtt a vonaton.

Aztán elkezdtétek eltiltani tőlünk a gyerekeket, hogy se én, se édesanyám ne férhessünk hozzájuk. Azt hittem megszakad a szívem! A kislányod volt az első fénycsepp a sötét űrben, ami a kapcsolatunkat jellemezte, az, hogy megtiltottad neki hogy szeressen engem a legmélyebb árulás volt, amit ember elkövethet. Ha tudnád milyen mélyen rettegtem, hogy egy nap a kislányod hallgat rátok, és megszűnik minket szeretni. Majd jött az állandó huzavona: engeditek a kislányotokat és kisfiatokat hozzánk, hogy velünk tölthessenek egy kis időt, vagy nem. Nem tudod milyen az imádott gyermekektől hallani, hogy ti bugyuta üresfejű elkényeztetett libának tartatok engem, nem érzed át a kézzsibbasztó rettegést, hogy a gyerekek már nem fognak ezután szeretni...és nem tudod elképzelni milyen a torokszorító megkönnyebbülés amikor átölelnek, és azt mondják: MI MÉG MINDIG SZERETÜNK.

Nem tudod milyen úgy szeretni egy imádnivaló kis emberi lényt, hogy közben rettegsz, mikor veszíted el..mikor mérgezik meg ellened.

Olyan nagyon próbáltam a kedvetekre tenni…nem gondot okozni, csendben maradni, elvonulni a gyerekekkel, hogy ne legyek túl sok nektek, ne kössetek belém! Édesanyám is olyan sokszor próbált veletek beszélni, hogy béküljetek meg, hogy ne kapaszkodjatok bele meg nem alapozott haragba és féltékenységbe, férjünk meg egymással!

De ti nem hagytátok abba…sokszor nem is tudtam, hogy bajotok van velem, csak mikor édesanyám hallgatásából rájöttem: megint felhívtátok őt csak azért, hogy mindkettőnket sértésekkel záporozzatok el. Ha csak egyszer be tudnál sétálni a szívembe, hogy lásd: szívem még mindig gyászolja rákban elhunyt édesapánk, és nagypapát, akinek hirtelen távozását a mai napig nem tudom elfogadni, és mindenek felett… a te hiányod…akkor talán megértenél.

Öregszem, pár év múlva családot kell alapítanom, és tudom: te nem leszel ott mellettem, úgy ahogy én ott voltam nektek. Nem fogod pelenkázni a gyermekem, füröszteni, megölelni, mesét mesélni neki, megfésülni a csigákba csavarodó kis hajtincseit, és megígérni neki szótlanul, hogy te mindig ott leszel mellette ha szüksége lesz rád. Nem fogod ezt megtenni érte, se értem, és elhaladsz vakon amellett a kincs mellett amit egymásnak nyújthattatok volna. Mert számomra a gyermekeid azok.Mindig azok voltak, és mindig azok lesznek.

...folytatása következik.

A depresszió hullámvasútján

Ingadozik a hangulatom 

Azt vettem észre, hogy nagyon ingadozik a hangulatom mostanában. A nap legszebb időszaka amikor elindulok dolgozni, -nah ez egy olyan mondat, amit nem gondoltam volna, hogy bármikor kimondok-. Imádok az új munkahelyen lenni, ahol nagyon jó a társaság, szerteágazóak a feladatok, nincs sohasem unatkozás. Szeretem benne, hogy kiélhetem egy kicsit a kreativitásom, és még szövegírhatok is ami mindig is a szívem csücske volt. Bemegyek dolgozni, mire felnézek mér dél van, gyorsan megebédelünk, és folytatjuk a munkát. 

Délután 2 órától kezdem el érezni a fáradtságot, és csak 1-2 óra múlva kezdek el aggódni, hogy mindjárt vége a munkaidőnek, amely eddig kitöltötte minden gondolatomat, mehetek haza, ami azt jelenti, hogy megint elkezdek agyalni, túlpörgetni a gondolataimat. Minden ami a munkaidőben történt normális emlék lassan belebugyolálja magát a félelmeimbe. Sajnos még mindig sok van belőlük...pedig rengeteget dolgozok azért, hogy ne így legyen.

és néha még elfog a félelem

Az éjszakák a legrosszabbak a napjaimban. Amint besötétedik, sokszor a kedvem is elborul, és előjönnek a negatív gondolatok arról, hogy mikor fogom magam végre úgy érezni, mint régen, ekkor érzem a legtöbbször úgy, hogy nem bírom tovább, hogy az eljövendő napok végtelennek tűnő forgataga agyonnyom.
Aztán pedig megnyugtatom magam, hogy nem lesz semmi baj, bátorítom magam, hogy kitartás, holnap sokkal jobb lesz.

de erősödik bennem az elhatározás!

Kissé ellentmondásosnak érzem a bennem fészkelő érzelmeket, ugyanis amellett, hogy még mindig érzem a depresszió sötét szorítását, még soha nem voltam ilyen eltökélt, hogy valóra váltsam Önmagam.
Mintha az elviselhetetlen derealizáció, majd az azt követő szorongás, és pánikrohamok kiemeltek volna az addigi életemből, hogy a fülembe ordítsák:

KEZDJ MÁR EL VÉGRE ÖNMAGADÉRT ÉLNI!

Minden nap azzal kelek, hogy ÍRÓ AKAROK LENNI! Gyermek-koromban végig ez az egy cél lebegett a szemem előtt, és bizony nem egy versenyen indultam a verseimmel. Sok novellát is írtam, de nem jelentettem meg őket sehol a neten, félve, hogy ellopják őket. Lehet újra előfogom őket venni, és erőfeszítést teszek azért, hogy végre megjelenjenek, akár elektronikus formában is.

Szóval igen. Gyűlölöm ezt kimondani, de lehetséges, hogy a depressziónak és minden tünetének lesz az életemben egy olyan pozitív visszacsengése miszerint végre kibújok a rengeteg körülöttem élő ember árnyékából, és elkezdem élni az igazi, saját, mélyről belőlem fakadó életem.

A régi félelmek felszámolása

A teljes normalitásban eltöltött napok után nagyon meg tud zavarni az itthon közelségében rám törő nyugtalanság. Minden nap sétával teszem meg az otthon-munkahely több mint fél órás távolságot, és néha nagyon tiszta, mély félelmekről sikerül lerántatom a leplet. 

A mai félelem: Önmagam felvállalásának a félelme volt.

Ma történt valami az imádott munkahelyen ami kibillentett az öröm állapotából, és nagyon elkedvtelenített. Hazafelé így nagyon elkenődtem, és kerestem a sarkamban lihegő gyanúsan sötét gondolatok forrását. És ekkor döbbentem rá: nagyon ritkán merek önmagam lenni, kimondani amit gondolok, azt tenni amit gondolok. Folyton eltussolom a kívánságaimat, az életcéljaimat,és másokért dolgozok állandóan. 
De mi végre!? Hiszen ez az ÉN életem! Végre itt az ideje, hogy meghallgassam lelkem harangjait, és elkezdjek szabadidőmben annak élni ami a legmélyebbről fakad fel belőlem. Számomra ez az írás, a rajzolás, és az ékszerkészítés. Itt az ideje ÖNMAGAMÉRT élnem, mert ezért is születtem erre a földre. Van egy feladat ami csak rám vár, és amit csak én hajthatok végre. 

NEM LEHETEK MINDIG ÉS MINDENKOR TÖKÉLETESEN ÖNZETLEN.
ez lehetetlen...és nem is egészséges. Nem?

Észveszejtő időtlenség

Amikor  hétköznapok egysége megbomlik az elmédben

Mit értek az időtlenség érzete alatt?

A betegség bennem való lefolyása alatt vettem észre, hogy a múltba vesző pánikrohamok helyett, egy új, legalább olyan ijesztő tünet ütötte fel bennem a fejét: az időtlenség érzete.
Jelen voltam minden nap, tettem a dolgomat, és elkezdtem új szokásokat felvenni, hogy megtörjem a hétköznapok szürkeségét, és, hogy persze segítsem a gyógyulásomat. Ezzel egy időben azonban azt vettem észre, hogy nem vagyok képes már összefűzni a napokat egy egységgé, mintha minden nap csak az adott nap létezne, képtelen voltam távolabbra látni a velem éppen megtörténő dolgoktól.

Minden nap csak az adott napot éltem meg, teljesen eltűnt belőlem az elkövetkező napokra vonatkozó remény, amelyet oly sok ember teljesen természetesnek tart az életében. Pedig nem az! Az állandóság érzete, a holnapban való bizonyosság az, amely elég önbizalmat ad az embernek az élete folytatásához. Ez az, amit én elvesztettem, és jó ideig nem is tudtam, hogy hogyan szerezzek vissza.

Mi van akkor, ha csak a ma van neked?

Eleinte amikor felfedte magát ez a tünet az elmémben, nagyon megijedtem. Úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek, hogy minek élni, ha mindig csak a ma van nekem, mi lesz ha nem múlik el ez a tünet, mi lesz így velem, ha nem tudok a jövőmre koncentrálni? Méhrajként zümmögtek a fejemben a gondolatok, ezek nagy része sajnos negatív volt, hiszen azokkal a legkönnyebb azonosulni.

Aztán eldöntettem: próbálom ezt is a pozitív oldaláról nézni. 

Elkezdtem úgy gondolkodni, hogy ez talán nem is rossz dolog, hiszen ahelyett, hogy a sokkal kimerítőbb nagy képet venném alapul vagyis az életem hónapokra való megtervezését, ennél sokkal kisebb méretben dolgozhatok, lebonthatom napokra a mindennapjaim, így sokkal több fókuszt tudok arra irányítani ami éppen megtörténik velem.Minden napomat eszerint a gondolat szerint igyekeztem megélni: reggelente mindig úgy indultam el otthonról, hogy ez egy csodás nap lesz, ami mély emlékeket fog bennem hagyni, mert engem minden egyes nap érdekel. 

Légy mindennap önmagad

Elkezdtem minden nap egyre többet foglalkozni magammal, hogy mit szeretnék valójában csinálni, hiszen az ad örömet, és hosszútávú energiát a mindennapokhoz. Számomra a rajzolás, az írás, és a fényképezés adja meg azt az örömet, amely kikapcsol és hosszú távon feltölt. Eldöntöttem, hogy ezek lesznek azok a dolgok, amiket beépítek a mindennapjaimba, mert ezek a kreatív időtöltések azok amelyek a lényem gerincét alkotják. Amikor depressziós lesz valaki akkor elveszíti az életenergiáit, az érdeklődését, és minden addigi pozitívum kiszökik belőle, mint a lyukas vázából a víz.

Ezért nagyon fontos, hogy hagyd magad kibontakozni, tölts el magaddal pozitív, és tartalmas időt, amelyben azt teszel ami csak tetszik neked. Fontos, hogy ez építő jellegű időtöltés legyen, én a régi hobbijaim iránti érdeklődésem felélesztésében találtam meg azt a "foltozó anyagot" amely segített a gyógyulásban.

A hobbijaim iránti érdeklődés újra felélesztésével, úgy érzem, hogy őszintébb tudok lenni önmagamhoz, és közelebb kerültem az életcélom megértéséhez amivel már jó ideje nem ápoltam a kapcsolatot.Ebben persze sokat segített a támogató családi és baráti környezet is, akik végig biztattak, hogy ne adjam fel, és hogy építsen be újra az életembe azokat az időtöltéseket amelyek régen, és amelyek mostantól örömmel töltenek el. 

 Ne korlátozd le magad a külvilág véleménye miatt

Minden nap úgy felkelni, hogy csak a ma van neked, nem túl kellemes. A környezetünkben élő emberek viselkedése azt sugallja, hogy bennük ez a gondolat sosem merülne fel, emiatt persze még rosszabbul érzed magad, hiszen ez a "normális"-tól való újbóli eltérés, de tekints el ettől, most, nem ez számít: csak TE. Az, hogy a te lelki egészséged visszaálljon, hogy visszaszerezd ezt a rendkívüli kincset, amelynek a birtoklása nemcsak téged tesz boldoggá, hanem a környezetedet is. Emiatt hagyd abba önmagad ostorozását, senki sem tökéletes, nagyon sok ember küzd nagyon sokféle problémával. Nincs veled semmi probléma, csak épp egy nehéz korszakon mész keresztül. A léleknek is kell a megtisztulás, a régi elfedett sérelmek megbocsátása, az azokon való túllépés, amelyekről addig nem is gondoltad, hogy még mindig benned húzódnak.

Emiatt fontos, hogy tartsd a kapcsolatot a külvilággal, a barátokkal a családtagokkal, pozitív energiával téged feltöltő emberekkel, de soha ne engedd magadhoz közel az idegenek negatív kritikáit, és ne ostorozd magad olyan gondolatokkal, hogy ki mit gondolhat most rólad. Az, hogy egyes emberek mit gondolnak, főleg idegenek, vagy távolabbi munkatársak, az nem a te dolgod. Te csak azokra az emberekre fókuszálj, akik igazán számítanak neked. A legfontosabb személy ezek közül az emberek közül pedig TE vagy. 

Akár hiszed, akár nem, minden boldogságnak és nyomorúságnak te magad vagy a forrása

Hetek teltek el az utolsó bejegyzésem óta, és bár szeretné táncikálva körbeugrálni a szobát azt dalolászva, hogy ezen időszak alatt bizony megtaláltam a gyógyulás forrását, mégsem akarok álltatni senkit: sajnos nem így történt. Egy csodálatos család vesz körül, amely bár sérült és csonka, de az enyém, egy fantasztikus társ aki mellett imádok felkelni, és aki mindig megnevettet, de az egyetlen embert aki változtathatna mindezen az áldatlan helyzeten, sajnos nem tudtam még maradéktalanul meggyőzni. Ez pedig nem más mint önmagam. 

SZERETEM ÖNMAGAM. 

Egyszerű igaz? Hát NEM!

Olyan egyszerű ezt a kis kétszavas mondatot leírni, kiejteni, és mégis, a tartalma mély, és mindenre kiható. Mert a szeretet határoz meg minket, minden belőlünk fakad. Bárhogy is létezik 6 milliárd ember ezen a földkerekségen, minden ember arca, ahogy azt érzékeljük TŐLÜNK ered. A hozzáállásunkból, és abból hogy, hogyan érzékeljük a valóságot. Egy alkalommal a természetgyógyászom azt mondta a derealizációtól szenvedő kis elmémnek, hogy és akkor mi van ha mindez nem valóság? Azt hittem leesek a székről, és belevágom az arcába, hogy a mindenit, hogy mondhatsz ilyet, egy szenvedő embernek, de végül csak annyit mondtam: hogy akkor mégis mi a valóság? A válasz megdöbbentően egyszerű és logikus volt, szégyellenem kellene, hogy nem nekem jutott eszembe. A valóság az, amit érzékelsz. Ne álltassunk magunkat, ez mindenkinek más. Egy színtévesztő másképp látja a tárgyakat mint, egy tökéletes látással rendelkező személy, egy magabiztos, életerőtől duzzadó, energikus ember mindenben lehetőséget, a depressziós, csüggedt, önértékelési hibáktól szenvedő mindenben problémát lát. Ha te most depressziótól vagy derealizációtól vagy hasonló dolgoktól szenvedsz, akkor nem a valóságot, hanem azok visszképét látod az állapotod által biztosított szemüvegen át.

Miért kezdjem a gyógyulást Önmagam szeretetével?

A legegyszerűbb ha arra gondolsz, hogy a világ egy térkép, te pedig a nagyító vagy, amely alatt értelmet nyernek a kisbetűkkel feltüntetett szövegek. Vagyis, az lesz a lényeges rész amely fölé felé helyezed a nagyítót, és csak akkor lesz olvasható, ha kiemeled a környezetéből. Ez a világ oly sokszor megfeledkezik megemlíteni a legfontosabbat: hogy rajtad keresztül lesz értelme mindennek, hogy minden hétköznapi ember hozzátesz az élethez, már azzal is, hogy aktívan jelen van a környezetében. Fontos vagy, te vagy a nagyító amelyen keresztül a világot szemléled, de sokszor nem is egyedül kezeled ezt az üveget. Ott vannak a családtagjaid, a szeretteid, a párod, akik a te nagyítódon keresztül (is) látják a világot.Ugye, hogy így már nem mindegy, milyen érzelmekkel teli nagyítót tartasz magad, és a szeretteid elé?

Nem kell meghatároznod azonnal az életed értelmét, csak tudd, hogy itt a helyed!

Amikor depresszióval vagy krónikus stresszel küzd az ember, akkor nem képes nyugodtan végiggondolni ezt a kérdést.Csak az igényt érzi magában, hogy meg kell válaszolnia az Önmagában ébredt bizonytalanságot, de a rosszullétek között ez szinte kivitelezhetetlen.De semmi probléma! Nem kell minden kérdésre azonnal választ találnunk, legyünk türelmesek, és próbáljunk meg válasz helyett a tettekkel választ találni a kérdésünkre. Ilyen esetben ezeket a hosszú távú életcélokat úgy kell kezelni, mint a mentőöveket. A stressz szorításában csak a múlt hibáin való rágódás, és a jelenben való boldogulás a fő cél, ami miatt teljesen elvész a jövőben való reménykedés. Pedig szükségünk van arra is, hogy bizakodjunk a szebb időkben! 

A célok ekkor több szolgálnak:

1. Van miért küzdenünk nap, mint nap;
2. Ezen célok elérése boldogsággal tölt el minket;
3. A pozitív érzések megerősítik Önmagunk fontosságát, és a magunkba vetett hitet;
4. Arra amire nem tudtunk a logikával és az józan ésszel választ találni, azt a tettek megteszik helyettünk.
   Vagyis szükség van célokra, egy hálóra amelyre célozhatsz a legsötétebb időkben is! 
   
   

Én hogyan kezdtem el újra felépíteni széttört Önmagam?
3 pontban szedtem össze azokat a dolgokat amik a kezdetek-kezdetén és később is erőt adtak a folytatáshoz:

1. Jelölj meg egy célt, és haladj mindennap felé!

Én a betegségből való gyógyulást az új célok kitűzésében határoztam meg, mivel ez volt az egyik első dolog ami eltűnt az életemből. Vagyis a jövőbe vetett hit, remény, bizalom szűnt meg bennem, ezeket követően pedig eltűntek a célok, ami miatt megszűntem aktívnak lenni a jelenben. Nagy érvágás ez egy olyan embernek, mint én aki a tanulásban, a tervezgetésben, az írásban, és kismillió kreatív időtöltésben töltötte el addig az idejét. 
Így hát ezzel kezdtem, apró célkitűzések pótlásával. Mivel féltem, hogy elfelejtem azt, ami aznap történt velem, vagy nem vagyok ott eléggé az állandó szorongások miatt, így elkezdtem újra naplót írni.Ez volt az én egyik apró célkitűzésem. Az írás miatt kényszerítettem magam, hogy mindennap már szinte túlzásba hajló részletességgel megfigyeljek mindent ami körülöttem történik, a többi emberrel való kapcsolataim is igyekeztem átitatni ezzel az újdonsült érdeklődéssel. Volt, hogy egy-egy beszélgetés érdekesebb részeit megismételtem magamban, míg egy adott személlyel beszéltem, hogy bevésődjenek a részletek, és meg tudjam írni őket teljes valójukban munka után. Miután hazajöttem rendkívüli elégedettséget éreztem, hogy mennyi részletet megörökítve írtam meg egy-egy érdekesebb napot az életemből. 
Írj magadnak te is egy bakancslistát, és kezd el lépésenként teljesíteni az oda felírt célokat!

2. Tölts pozitív visszajelzésekben gazdag, tartalmas időt Önmagaddal!

Ahhoz, hogy visszaszerezd az Önmagadba vetett bizalmat, és szeretetet, az kell, hogy tartalmas, szeretetteljes időt tölts el magadban. Legyél türelmes, és kezdj el időt szakítani azokra a dolgokra amiket szeretsz, fókuszálj magadra, és kérd ehhez a szeretteid türelmét, és megértését is. Próbáld meg magadban megtalálni a vágyakat: mit szeretné csinálni a jövőben, mit nem tettél meg a múltban amit megbántál? Miben nem kezdtél sohasem bele, pedig mindig vágytál rá? Kezdj el most lépésenként haladni ezek felé a célok felé! A legfontosabb, hogy légy szeretetteljes magaddal, kényeztesd magad, lepd meg magad apróságokkal, amik elégedettséggel töltenek el! Nem baj ha először még félsz, haladj apróságokkal a nagyobbak felé, hidd el erre érdemes időt szánnod!

3. Légy türelmes, ne add fel, és adj időt magadnak

Egy dolgot fontos megjegyezni: a gyógyulás időbe fog kerülni, és nagyon sok türelmet fog igényelni a magad, és szeretteid részéről. Ez azonban egy olyan harc, amelyért megéri küzdeni. Lehet, hogy néha azt fogod érezni, belehalsz a reménytelenségbe, és abba amit érzel, de nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Csak tudd, hogy amiket érzel, csak érzések, el fognak múlni! Ha rossz gondolatok jutnak az eszedbe a legfontosabb, hogy helyettesítsd őket egy másik, pozitív gondolattal!
Pl. Ha az jut eszedbe, hogy mi értelme az életednek, ha nem élhetsz úgy mint a többi ember, boldogan és elégedetten; akkor rázd meg magad és gondold azt: én egy nagyon értékes ember vagyok, aki minden jót megérdemel ami csak várhatja az életben, csak türelmesnek kell hozzá lennem, és megtörténik!
Kényeztesd magad ahol csak lehet, és tarts ki, hidd el minden nap, minden eltelt hét, és hónap közelebb visz téged a célodhoz, a betegség enyhüléséhez!

De először is tisztázzuk, pontosan: mit is jelent a derealizáció?

Előjáróban fontos megjegyeznem, hogy a derealizáció, vagyis a külvilág téves, eltorzult érzékelése sokszor társul a deperszonalizáció, vagyis önmagunk, és testünk idegenszerű érzékelésével.

Erre egyszerű a magyarázat:

Egy súlyos sokk érte a személyiségünket, amelynek fel nem oldása, a hétköznapokban való továbbcipelése, meg nem oldása hamarosan fizikailag is kifejti hatását a testünkben. Különösen rossz helyzetben vagyunk, ha a minket ért sokkhatás mellé minden nap folyamatosan újabb stressz hatásnak vagyunk kitéve, ugyanis bár naponta nem tűnik soknak a megterhelés, a pohár idővel megtelik, és a "betegség" lassan felüti fejét a szervezetünkben.
Ezért szomorúan közlöm minden sorstársammal, hogy a derealizáció bármelyik pillanatban kiteljesedhet egy deperszonalizációs zavarrá, amely szépen lassan teljesen eltávolít minket attól a valóságtól amelyben családtagjaink, barátaink, és a környezetünk létezik, míg végül teljesen hatalmába kerít téged az a tévképzet, hogy minden ami körülötted történik: NEM a valóság.

De kérlek ne adjátok fel, még a legsötétebb percekben is mindig van remény!

Mit jelent pontosan a derealizáció, és az ehhez társuló deperszonalizáció?

 Nem vagyok orvos, ezért csak idézek az ide vonatkozó orvosi szakzsargont:

"A deperszonalizáció olyan tartós vagy visszatérő élmény, amikor a beteg úgy érzi mintha elszakadt volna saját magától, külső szemlélője lenne saját érzéseinek, élményeinek. A kórkép esetében a deperszonalizáció mellett derealizáció is előfordul, amikor a környezet, a tárgyak, az emberek valószerűtlennek, idegennek tűnnek. Az egyes epizódok percektől órákig, ritkán napokig, hetekig is eltarthatnak, majd spontán oldódnak. A beteg a megváltozottság, elidegenedés érzése ellenére is a realitásban marad, amnéziával nem jár az állapot. A kóros élményekhez rossz testi közérzet, szorongás társulhat. Az időélmény megváltozik, a külvilág tárgyait a beteg néha kisebbnek vagy ellenkezőleg, nagyobbnak érzékeli. A beteg fél az állapot visszatérésétől, annyira gyötrőnek és kétségbeejtőnek éli meg. A betegség a serdülőkorban vagy a felnőttkor elején kezdődik. Lefolyása krónikus, többségében hullámzó lefolyást mutat, míg ritkábban tünetmentes időszak nélküli, folyamatos tünetek észlelhetők. Pszichológiai stresszel járó helyzetek után a tünetek kiújulhatnak. A zavar oka nem ismert, enyhébb formái nem tekinthetők patológiásnak. Múló deperszonalizációs, derealizációs élmény előfordulhat alvásmegvonás, ismeretlen helyre való utazás, traumatizáló élethelyzet, életveszély, halálközeli állapot kapcsán is.
Deperszonalizáció, derealizáció gyakran társul szorongással, pánik állapotokkal, schizophréniával, depresszióval. Kábítószerek hatása alatt rendszeresen előfordulnak ilyen élmények, különösen a hallucinogén hatású szereknél.
Deperszonalizációs, derealizációs zavar csak akkor diagnosztizálható, ha a tünetek önállóan jelentkeznek és súlyos, állandó és jelentős szenvedést okoznak, a beteget életvitelében gátolják!" Forrás:Dr.Diag.hu

Milyen érzés a derealizáció, és a deperszonalizáció tüneteit megélni?

Tudom, hogy meg fog rémíteni téged kedves olvasó, de én minden nap azt kívántam bár tört volna el a lábam, a karom, bár valamely belső szervem kellene műtéti úton meggyógyítani. A lelki és érzelmi szenvedés elképzelhetetlen, a hosszabb távon is jelenmaradó tünetek szorításában gépszerűen éled a mindennapjaidat, teszed amit kell, és igyekszel minden kis örömmorzsába belekapaszkodni. Számomra a betegség egyszerű pánikrohamokkal indult, amelyeket rosszullét, heves szívdobogás, szájkiszáradás, gyomorfájdalom és hányinger kísért. A tünetek pedig egyre erősödtek, az egészségtelen munkahelyről nem tudtam elszabadulni, az egyre közeledő vizsgára való készülődés is folyamatos stressz alatt tartott egész nap. Végül már az álmaimba is begyűrűztek a stressz fojtogató csápjai, és volt, hogy olyan erős gyomorégésre ébredtem egy rémálomból, hogy pár perc múlva már a mosdó felé hajolva hánytam. 

Természetesen a környezetem is érzékelte a bennem végbemenő negatív változást, és újra elkezdtem természetgyógyászhoz járni. Igen, kedves sorstársam, muszáj ilyenkor is elmenni egy szakemberhez! Nem a betegeket futószalagon kezelő hentesekre gondolom (tisztelet a kivételnek) hanem azokra, akik magánpraxisban szenvedélyből űzik ezt a szakmát, és tényleg a te meggyógyulásod vezeti őket. A lélek és a személyiség is ugyanolyan szerv mint bármely másik a testedben, erre is időt és energiát, és némi anyagi hozzájárulást kell áldoznod, hogy elindulj a gyógyulás felé vezető úton. De ez csupán a kezdet: a szakember csak végigveszi az életedet, megmutatja a stresszforrásokat, azokat a gócokat amelyek miatt ma rosszul vagy-DE NEKED KELL VÁLTOZTATNOD a hozzáállásodon ahhoz, hogy meggyógyulj!

Mit tehetsz azért, hogy a gyógyulás útjára lépj?

Maradjunk a realitás talaján: nem tudunk bármikor kilépni az egészségtelen munkahelyről, mert pénzből élünk, el kell tartanunk a családunkat és önmagunkat. Rengeteg mindent megtehetünk a stressz oldása érdekében, de ha meg tudod tenni ne habozz:

1. Próbálj meg munkahelyet váltani!
A derealizáció azért jelentkezik benned, mert eltávolítod magad mindattól ami körbevesz, vagyis nem ott a helyed! A deperszonalizáció azért szorongat téged, mert nem vagy önmagad, nem azt teszed amit szeretnél, és ezt nem lehet a végtelenségig csinálni bárki bármit is mond.
Az én természetgyógyászom kimozdított a bénultságból azzal, hogy szinte rám kiabált: "ez a te életed, a te sorsod, mégis, miért nem akarod azt megélni? Miért játszod a parasztot az életedben, mikor a királynőnek kellene lenned?" Ne értsd félre: itt nem arra gondolt, hogy irány vagyont kovácsolni mindenből, vagy kihasználni bárkit is. Hanem, hogy merjek önmagam lenni, ne vonuljak vissza a véleménynyilvánítástól, és helyezzem végre első helyre a saját igényeimet! Hasznos gyakorlati tanács is ez hiszen ha nem vagyok teljes, és egészséges, mégis hogyan élhetném az életem, segíthetném a körülöttem lévőket bármiben, viszonozhatnám a szeretetüket ha lenézem önmagam?!

2. Ne zárkózz be, és ne zárd ki magad az élet történéseiből!
Tudom, hogy rosszul vagy, és hogy a másokkal való kommunikáció nagyon nagy erőfeszítéseket kíván meg tőled, mert úgy érzed: egy üvegfalon túl vannak ahová te nem érsz el. Nem mered elmondani nekik, hogy milyen nyomorultul érzed magad, mert félsz: bolondnak néznek. Nem akarod, hogy szánalommal eltelve nézzenek rád, mert az még mélyebbre süllyesztene ebben a szörnyű állapotban. DE: nézd más szemszögből! Nézd egy gyermek szemével őket: hogy milyen boldogok, milyen energiával tudják megélni minden percüket! Szippantsd be a belőlük áradó energiát, mintha az egy parfüm lenne, és hagyd, hogy visszacsalogassanak a valóság talajára!

3. Keress egy horgonyt, ami mindig boldogsággal, vagy legalább nyugalommal, az állandóság érzetével tölt el!
Nagyon rosszul vagy, lehet, hogy nem is tudsz koncentrálni hosszú távon, de keress valamit, vagy valakit, aki horgonyként maga mellett tart. Számomra ez a horgony a párom, és a családom, és ha rám tört a gondolat, hogy ennyi szenvedést nem ér meg az élet, akkor mindig rájuk gondoltam: lehet hogy szenvedek, de az életem nélkülük semmit sem ér! Beszélj a problémáidról valakivel, akiben megbízol, és kérd meg őket, hogy segítsenek a felgyógyulásban! Hidd el: mindenkinek vannak sötét időszakai az életében, de ezek úgyis idővel elmúlnak!

4. Keress minden napban valami szépséget!
Keress minden napban valami szépet, légy minden reggel kíváncsi, és az élet eléd sodorja majd az apró kincseket amelyek újabb energiamorzsákat adnak neked a következő nap megéléséhez! Keresd a mindennapi csodákat mindenben! A pékségben dolgozó hölgy/férfi mosolyában, a fák közt ugrándozó madarak énekében, a sivár aszfalt közepén zöldellő virág szépségében, az ég csodás kékjében, a hirtelen valahonnan felhangzó kedvenc dalod hangjában! Könnyű elveszni lelkünk sötéten ásítozó mélységeiben, de nem kell mindig annak lennie! Fogd ezeket a képeket, és tömd velük tele a sötétséget, idővel hidd el, hogy oszlani fog a homály, és újra a régi önmagad leszel!

 5. Ne próbáld meg elnyomni a lelki szenvedést alkohollal vagy más tudatmódosító szerekkel!
Kérlek, tényleg ne tedd meg: az alkoholtól a gondolataid lehet átmenetileg vidámabban lesznek, de aztán az alkohol elbomlásával, vagy egyéb szer a szervezetedből való eltűnése még mélyebbre küld téged a spirálban. Ebből a "betegségből" nincsen gyorsan kivezető, könnyű út, végig kell verekedned rajta magad, foggal-körömmel belekapaszkodva mindenbe, tarts ki, ne add fel, és vigyázz végig magadra! Mert ahogy egy nagyon kedves barátom mondta: rengeteg ember életére vagy hatással, még akkor is ha nem tudsz róla.

Fontos vagy sokak számára, már csak ezért sem adhatod fel!

Légy üdvözlén nálam ahol a krónikus stressz keveri a méregpoharat.

Csücsülök a gép előtt egy vasárnap este a tikkasztó melegben a panellakásunkban, nézegetem a Facebook bejegyzéseket és mások 100% gondtalan életének a képeiben gyönyörködöm. Lehet másra kínzóan hat a dolog, de én most próbálok ihletet meríteni belőle. Hogy szép az élet, van miért élni, hogy rám is ugyanolyan szüksége van ennek a rendkívül rövid életű létezésnek, mint mindenki másra körülöttem. Nem kell pszichológusnak lenni hozzá, hogy rájöjjön az ember, igen, vannak problémáim.

Pedig pár hónapja még egy tök egészséges fiatal nő voltam, olyan munkával amit imádtam, bár tudtam, hogy már nem tart sokáig, mert megszűnik a munkahelyem. A vezetőség miatt már egy éve próbáltam másik helyet keresni, hogy ne maradjon az utolsó percre a váltás, de az élet mint mindig, most is közbeszólt. Rendszeresek voltak a pengeváltások köztem, és a főnököm közt mivel a munkaviszonyom végére már csak én maradtam egyedüli munkatársnak hátra.Patkány a süllyedő hajón, szokták volt mondani.Nem önzetlenségből maradtam, ok: kellett a pénz, és egyben ott is végeztem egy képzést, amelyből származó szakképesítést már meg akartam szerezni, le akartam vizsgázni, sokat dolgoztam érte. 

Nem én voltam a legügyesebb diák, bár sokkal több tapasztalatom volt az egyik program használatában amely nagyon sokszor a hasznomra volt, de igen, persze, hogy éreztem némi irigységet a többi diák munkájával kapcsolatosan és feszültséget a vizsga miatt is.

Minél közelebb volt hozzám a vizsga dátuma, annál rosszabb lett a kapcsolatom a főnökömmel. Az ő élete is tele volt kérdőjelekkel, hitelekkel, de tudtam: a szerencse a tenyerén hordozza és meg fogja oldani. Ez nem akadályozta meg abban, hogy a várakozás közben megpróbáljon engem a földbe döngölni. Túl voltam már milló vizsgán, de ez alkalommal sajnos nem bírtam a nyomást, a rengeteg munkát, a jövő kilátástalanságát, a megannyi sikertelen állásinterjút, kezdtem szépen lassan megadni magam a feszültségnek. Nem tudtam miért nem jönnek össze az interjúk, nem egyszer voltam többkörös beosztásban, utolsó körökig eljutottam majd végül nem engem választottak. Minden álláspályázathoz külön motivációs levelet írtam, mellé egyedi önéletrajzot szerkesztettem grafikai programban, és már ajánló levelet is küldtem, mégis...semmi említésre méltó dolog nem történt, pedig minden alkalommal a maximumot hoztam ki magamból. Egy év elteltével egyetlen egy konkrét állásajánlatot kaptam, egy többkörös interjút követően hívtak fel mikor már feladtam minden reményt, hogy még felkeresnek. Jött az öröm amikor megláttam az ismerős számot a telefon kijelzőjén, majd amint a talán majd leendő főnököm elmondta, hogy mi az a konkrét összeg amit fel tudnak ajánlani -az egyébként nagyon komoly felelősséggel járó munkáért- teljesen ledöbbentem. Vissza is kérdeztem, hogy akkor ez most komoly, állami intézmény, és semmi juttatás, és még ez is? A hölgy próbált sajnálkozni és meggyőzni minden erővel, hogy mennyire megéri majd nekem hosszú távon elvállalni ezt a pozíciót, de egy gyors fejszámolást követően közöltem, hogy így vállalhatatlan számomra a munka betöltése.

Folytatódtak hát az interjúra járások. Barátságos, nyílt személyiség vagyok,türelmes,szorgalmas,lelkes, stabil előző munkaviszonnyal, és mindenhol értékelték a sokrétű tapasztalataimat. De nagyon sokáig csak nem jött elő a sötétből az állás, ami újra értelmet adhatott volna a munkával töltött időnek.

Nem tudom mi történt:

először szorongással kezdődött. Egész nap egyedül voltam az aktuális munkahelyen egy éven át, és elenyészően kevés interakcióban volt részem másokkal, pedig szükségem lett volna rá, társasági lény vagyok.

Egyre idegesebb, és egyre zaklatottabb lettem, majd egy moziba menet alkalmával teljes pánikrohamba csapott át az addig csak bennem bujkáló veszedelem. Nem félek a sötétben, igen, tartok a szűk helyektől, de egy nagy belterű mozi terem nem éppen egy barlang…volt ott minden: szívdobogás, arckipirosodás, légzési problémák, hőmérsékletfelszökés, szinte teljes testen kívüli élményem volt, átcsúsztam egy másik dimenzióba, és alig vártam, hogy vége legyen a filmnek. Teljesen megkönnyebbültem mikor kijöttünk, és olyan szintű szellemi kimerültséget éreztem, mint addig sohasem. Azt hittem ki fogom aludni, de másnap reggel újra előjött a pánikroham tévénézéskor a reggeli kellős közepén. Csak a hideg levegő nyugtatott meg az erkélyen, és édesanyám hangja a telefonban. Annyira féltem! Onnantól kezdve folyamatosan törtek elő belőlem a szorongásrohamok, amik miatt végül szakemberhez fordultam. Egy természetgyógyászhoz.

Tudtam, hogy a stressz az oka mindennek, de ennek ellenére nem tudtam kiszabadulni a szorongás fogságából.

Pedig rengeteget tettem érte. Zenét hallgattam, mozogtam, és írni is megpróbáltam, de a szorongás lassan derealizációt eredményezett nálam. Demit!?
Derealizáció: én se hallottam róla soha, nyugodj meg. A derealizáció azt jelenti, hogy a stressz hatása alatt kihelyezed magad a jelenből, eltávolítod magadat, mindent úgy érzékelsz mintha üvegfalon túl lennének a dolgok, a személyek, a helyzetek, és ami a legfájóbb: a szeretteid is. Betegnek, sérültnek érzed magad, aki pszichiátriára való, nem egészséges, normál emberek közé. Pár perctől hónapokig is eltarthat ez az érzés, kiválhat fizikai reakciót is, én úgy tapasztaltam: főleg az elején.

Milyen fizikai kísérőjelenségekkel járhat a derealizáció?

Nálam szédüléssel, rosszulléttel járt, hányingerrel, gyomorégéssel, de ez nem meglepő. A gyomor érzékeny szerv, a legkisebb stressz is komoly károkat okozhat benne. Eltelt egy hónap, és még mindig előtör bennem a derealizáció érzése, de ma már csak egy gyenge visszhang a régiekhez képest. Ott van a háttérben, megijeszt, de próbálok erős falakat felhőzni ellene. Minden szép dolgot felidézek, ami boldoggá tesz: a párom mosolyát, a családtagjaim, régi nyaralások emlékeit, bármit és bármeddig csak legyek szabadabb, oldódjon bennem a feszültség.
Az elme nagyon nagy fegyver. Nekem pedig erre kell építenem: lehet, hogy kétoldalú ez a penge, és az egyik oldala felém is néz, de én irányítom őt, és nem ő engem! Minden nap a gyógyulásról álmodom: hogy az egész napom olyan lesz, mint régen, fókuszált és telve energiával, mert én ilyen vagyok. Életigénylő, pozitív és lelkes.

Drukkolj nekem, hogy így legyen!