A depresszió hullámvasútján

Ingadozik a hangulatom 

Azt vettem észre, hogy nagyon ingadozik a hangulatom mostanában. A nap legszebb időszaka amikor elindulok dolgozni, -nah ez egy olyan mondat, amit nem gondoltam volna, hogy bármikor kimondok-. Imádok az új munkahelyen lenni, ahol nagyon jó a társaság, szerteágazóak a feladatok, nincs sohasem unatkozás. Szeretem benne, hogy kiélhetem egy kicsit a kreativitásom, és még szövegírhatok is ami mindig is a szívem csücske volt. Bemegyek dolgozni, mire felnézek mér dél van, gyorsan megebédelünk, és folytatjuk a munkát. 

Délután 2 órától kezdem el érezni a fáradtságot, és csak 1-2 óra múlva kezdek el aggódni, hogy mindjárt vége a munkaidőnek, amely eddig kitöltötte minden gondolatomat, mehetek haza, ami azt jelenti, hogy megint elkezdek agyalni, túlpörgetni a gondolataimat. Minden ami a munkaidőben történt normális emlék lassan belebugyolálja magát a félelmeimbe. Sajnos még mindig sok van belőlük...pedig rengeteget dolgozok azért, hogy ne így legyen.

és néha még elfog a félelem

Az éjszakák a legrosszabbak a napjaimban. Amint besötétedik, sokszor a kedvem is elborul, és előjönnek a negatív gondolatok arról, hogy mikor fogom magam végre úgy érezni, mint régen, ekkor érzem a legtöbbször úgy, hogy nem bírom tovább, hogy az eljövendő napok végtelennek tűnő forgataga agyonnyom.
Aztán pedig megnyugtatom magam, hogy nem lesz semmi baj, bátorítom magam, hogy kitartás, holnap sokkal jobb lesz.

de erősödik bennem az elhatározás!

Kissé ellentmondásosnak érzem a bennem fészkelő érzelmeket, ugyanis amellett, hogy még mindig érzem a depresszió sötét szorítását, még soha nem voltam ilyen eltökélt, hogy valóra váltsam Önmagam.
Mintha az elviselhetetlen derealizáció, majd az azt követő szorongás, és pánikrohamok kiemeltek volna az addigi életemből, hogy a fülembe ordítsák:

KEZDJ MÁR EL VÉGRE ÖNMAGADÉRT ÉLNI!

Minden nap azzal kelek, hogy ÍRÓ AKAROK LENNI! Gyermek-koromban végig ez az egy cél lebegett a szemem előtt, és bizony nem egy versenyen indultam a verseimmel. Sok novellát is írtam, de nem jelentettem meg őket sehol a neten, félve, hogy ellopják őket. Lehet újra előfogom őket venni, és erőfeszítést teszek azért, hogy végre megjelenjenek, akár elektronikus formában is.

Szóval igen. Gyűlölöm ezt kimondani, de lehetséges, hogy a depressziónak és minden tünetének lesz az életemben egy olyan pozitív visszacsengése miszerint végre kibújok a rengeteg körülöttem élő ember árnyékából, és elkezdem élni az igazi, saját, mélyről belőlem fakadó életem.

A régi félelmek felszámolása

A teljes normalitásban eltöltött napok után nagyon meg tud zavarni az itthon közelségében rám törő nyugtalanság. Minden nap sétával teszem meg az otthon-munkahely több mint fél órás távolságot, és néha nagyon tiszta, mély félelmekről sikerül lerántatom a leplet. 

A mai félelem: Önmagam felvállalásának a félelme volt.

Ma történt valami az imádott munkahelyen ami kibillentett az öröm állapotából, és nagyon elkedvtelenített. Hazafelé így nagyon elkenődtem, és kerestem a sarkamban lihegő gyanúsan sötét gondolatok forrását. És ekkor döbbentem rá: nagyon ritkán merek önmagam lenni, kimondani amit gondolok, azt tenni amit gondolok. Folyton eltussolom a kívánságaimat, az életcéljaimat,és másokért dolgozok állandóan. 
De mi végre!? Hiszen ez az ÉN életem! Végre itt az ideje, hogy meghallgassam lelkem harangjait, és elkezdjek szabadidőmben annak élni ami a legmélyebbről fakad fel belőlem. Számomra ez az írás, a rajzolás, és az ékszerkészítés. Itt az ideje ÖNMAGAMÉRT élnem, mert ezért is születtem erre a földre. Van egy feladat ami csak rám vár, és amit csak én hajthatok végre. 

NEM LEHETEK MINDIG ÉS MINDENKOR TÖKÉLETESEN ÖNZETLEN.
ez lehetetlen...és nem is egészséges. Nem?